a vasárnapi vészkaraj

Meg kellett venni a karajt a tescóban.

Eleve bizalmatlan vagyok ezekkel a húsokkal, de ez volt a kívánság, a pecsenye, egyben, csontosan, csócsálni, nyammogni róla a húst lefele. Csak hát pácolni nem volt időm, így anélkül dugtam be a  sütőbe, tűzdelve maréknyi fikhagymávalfokhagymával. És ugyan sokáig hagytam párolni, mellédobam két almát, és két fej durvára vágott hagymát is, de öreg tescóskarajomon  – az elvárásoknak megfelelően - semmi sem javított. Persze, mindez már csak akkor derült ki, amikor kivettem az ízre kiváló, állagra viszont csontszáraz disznót, a szalonnák ugyan szép tarajosra sültek rajt’, de ez nem oldotta meg a szahara-szárazságú hús sorsát. Álltam a konyhában, kötényes Mater Dolorosa, ráadásul az étek nem csak otthoni használatra készült, vinni szándákoztunk belőle E-nek is, aki betegeskedett otthon.

Aztán lefeküdtem lógó orral a kellemes malacszagban, majd lesz valahogy, lett is, hajnalban arra ébredtem, hogy megvan a megoldás. 

Este, hazafele vettem mustár, tejfölt, kicsontoztam a húst, szeletekre vágtam, majd frissen pirított hagymán megrottyantottam, mustáros – borsos – mézes lében, végén tejföllel finomítottam, hogy ne legyen olyan intenzív az íze, és krémesebb legyen a szaft.

Bármilyen köretet elvisel, a krumplipürétől a tésztáig.